Ásítva pillantottam az órámra, miközben az utolsó buszra várakoztam a kiüresedett pályaudvaron. A sűrű csönd magába nyelte mély sóhajtásom. Fejemet a sötétedő ég felé biccentettem, ahol hatalmas gombolyagként gurultak egyre közelebb fejem fölé a megduzzadt felhők. A percek teltek, s a távolban hideg, kékes fénnyel fúrta magát a földbe a villám. Hevesen számolni kezdtem a másodperceket, de a művelet nem tartott sokáig. Hatalmas robajjal szakadt meg az ég, éles dörrenése áthasította a pályaudvar unalomtól ittas hangulatát. Testem párhuzamosan rezzent bele a természet óriási tapsikolásába. A megeredő esőcseppek úgy megkopogtatták fejtetőmet, mintha most azonnal be akarnák törni koponyám szilárd ajtaját. Kíváncsiskodó tekintetemet behúztam és egy árván szundikáló padon foglaltam helyet. Ekkor az esőcseppek száma egyre inkább megszaporodott és az ég minden fájdalmát a pályaudvarra zúdította, nem kímélve azt. Egyszerre visító magány telepedett meg egész lelkemen, ahogy a felhők csípős, csattogós ordibálást hallgattam. Ide-oda cikázó gondolataimat a befutó busz élesen világító, dús fénye és annak pöfögő hangja szakította meg. Táskám után kaptam, testemet kiszakítottam a pályaudvar marasztaló karjai közül és a zuhogó esőben vártam a lassan érkező járműre. Megeredő könnyeimnek az ég zokogásának cseppjei törtek erőszakosan utat arcom remegő dombjain. A busz fékezett, az ajtók kicsapódtak, én pedig sietősen szálltam fel a régen várt járműre, magam mögött hagyva a bánatosan zokogó eget.

erdelykitty