Ismertem egy férfit.
Ismertem egy olyan férfit, aki őszintén tud szeretni. Engem tudott őszintén és önzetlenül szeretni.
Rémisztően tökéletes érzés volt.
De hogy lehet rémisztő, ami tökéletes?
Pont a tökéletessége miatt. Korábban sosem tapasztaltam hasonló mértékű…
Ha elbúcsúznék Tőled gondosan becsavarnám a hajamat, a szemeimet cicásan húznám ki, hogy tekintetemmel újra és újra megigézzelek. Szűk ruhát vennék fel, ami éppen csak sejtetné azt, amire mindennél jobban vágysz. Fekete magassarkút húznék, hogy végig futtathasd pillantásod…
Elengedés, vívódás, zsörtölődés. Szeretlek, nem szeretlek. Egyszer fent, máskor még az elképzelhetőnél is mélyebben. Egy mosoly, aztán egy elfojtott sikoly. Várakozás, és türelmetlenség. Menj el! Inkább mégse! Várj meg! Inkább hagyjál! Elfordulok, majd úgy döntök mégsem…
-Ez így nem jó.
-Ez így nem jó.
-Akkor elengedsz?
-Elengedlek.
-De nagyon fáj.
-Nekem is fáj.
-Haragszol?
-Nem haragszom.
-De most elmegyek.
-Tudom.
-Félsz?
-Félek.
-Tudod, én is félek.
-Tudom.
-Azért szeretsz?
-Szeretlek.
-Fogunk találkozni?
-Fogunk.
-Most már mennem…
Szerettem volna napsugár lenni, hogy finom bőrödet mindig simogathassam.
Szerettem volna apró csillag lenni, hogy, ha rám nézel, kívánj tőlem és én alázattal teljesíthessem.
Szerettem volna frissen zöldellő fűszál lenni, hogy a talpadat megcirógathassam, s Te hangosan…
Mi lett volna, ha...?
Egyetlen kérdés, egyetlen feltétel, egyetlen történet.
Egy megkérdőjelezhetetlen érzés a sivár, hazug, képmutató és mindenekfelett megkérdőjelezhető…